100 évvel ezelőtt...

Sötét volt. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen, mégis érezte, hogy ez az ember élet csak rajta múlik, senki máson. Miatta halhat meg és menekülhet meg. Kinézett szép lassan a fal mögül, hogy ott van-e Zadir, de sehol sem látta. Persze, neki könnyű, korom fekete ilyenkor is, nem virít az ezüst szárnya a teljes sötétségben is. Lassan elindult előre, de fogalma sem volt, merre tart. Keresett egy hangot, akármit, ami jel lehet, hogy ott van Léna, akit minden áron meg kell védenie. Nem hallott semmit, nem látott semmit. A helyzet kilátástalan volt, nem vitás. De miért pont ma? Amikor mások ünnepelnek, neki addig itt kell lennie a Földön a sötét hidegben. Egyszer csak hallott egy ismerős hangot. Szárnysusogás. Zadir. Gondolta, s amint ezt megtette, valaki leteperte hátulról, amitől a porba zuhant. Zadir. Hát persze, hogy ő. Ki más lenne itt angyal a századévfordulón. Ma van 100 éve, hogy az ezüst és a sötét angyalok különváltak, jobbá téve mindenki életét. Legalábbis szerintük...
-Mi van, Ametiszt, nem az ünnepségen kellene lenned?
-Ezt pont te kérdezed?- mondta gúnyosan, majd próbált kiszabadulni, de Zadir hihetetlen ereje nem engedte ezt.
-Én viszont nem látom ennek kárát, ahogy látod, te viszont jobban jártál volna.- Ahogy kimondta utolsó szavát a magasba emelte az angyalt, és nagy erővel a fölthöz vágta-Hadd végezzem a dolgom, kislány! Ez az ember vétkezett, nem érdemel védelmet! Ő maga döntött így, nem én!
-Csak a barátai hajszolták bele, most pedig bűntudata van, azért szeretne öngyilkosságot elkövetni, te is tudod!
-Csakhogy nem érdekel! Én teszem a dolgom, szivi, nem úgy mint ti! Kíváncsi lennék, fordított helyzetben mit szólnál, minden egyes halálesetkor egy másik idegesítő angyallal kéne megküzdened, aki menteni próbálni a rosszakat!
-Ez a lány nem rossz, és ha az is lenne, mindenki megérdemel egy második esélyt!
-Nem értem, mit problémázol, te is tudod, hogy ti lesz az öngyilkosokkal...
-Az, hogy másik testben fekete angyalok lesznek, akiknek szinte lehetetlen életük van az emberek között, nem megoldás.-mondta, majd a háta mögött szikrát kezdett gerjeszteni, de nem lesz elég ideje, ha nem bírja még szóra kicsit Zadirt, hogy hasson is ellene valamit.
-A lány az én dolgom, menj haza, ha nem akarod, hogy bajod essen.
-Az életemet adnám Lénáért, mitha nem tudnád!-A szikra egyre erősödött, de még mindig nem eléggé.
-Na látod, ez a lényeges különbség közted és köztem. Engem nem érdekel ez a nő, feladatom, hogy ha bűnt követ el, megbüntessem, de nem kötődöm hozzá. Nektek ez valami beteges mániátok, hogy éltek-haltok értük. Nevetséges! Ki ő neked, szivi? Talán a testvéred? Barátod? Tett érted valaha bármit is? Inkább te teszel érte folyamatosan mindent, ki tudja miért.
-Ez a dolgom, Zadir, te ezt soha nem fogod megérteni.-Már majdnem kész volt, ha még kicsit beszélnek, memenekül.
-Hidd el, nem is akarom, borzalmas lehet. És most, el az utamból, vagy megismered az erőmet...
-Várj, Zadir, csak még valami... Kérlek, aztán elmegyek és nem üldözlek többé, Lénát pedig békén hagyom!-Ekkor végre kész lett a szikra.
-Mondd...-Mikor zt kimondta, meglátta a kezében a szikrát, de már nem tehetett semmit.
-Csak annyi, hogy ... tűnj a közeléből!-majd kilökte rá erejét, Zadir pedig olyan messze repült tőle, hogy azt sem lehetett látni, hova esett. Annyi ereje sem maradt ezután, hogy egy hangyát megöljön, kénytelen visszamenni az Alvilágba.
-Segítség, valaki üldöz, kérem!-mondta Léna, majd odafutott Ametiszthez, aki gyorsan eltakarta szárnyait lepelével.
-Léna! Hála az égnek, hát jól vagy!-mondta majd szorosan magához ölelte védencét.
-Igen, jól vagyok, de te ki vagy? Ismerlek téged?-Ametiszt csak akkor döbbent rá, hogy Lénának fogalma sincsen, hogy ő kicsoda.
-Öhm, igen, vagyis... Am... Amelia vagyok, régen egy iskolába jártunk, biztos nem emlékszel rám, láttam a tv-ben, hogy eltűntél, gondoltam körülnézek a környékünkön.-Szép mentés! Gondolta.
-Oh, értem. Sajnos nem emlékszem, viszont el tudnék nálatok egy időre bújni? Valaki üldözőbe vett és nem hagy békén! Haza most nem szívesen mennék...
-De hát miért? A férjed már nagyon aggódik érted, ahogy édesanydék is. Haza akarnak jönni Szlovákiából, hogy a keresésedre induljanak.
-Figyelj, Amelinda, vagy Amelia, köszönöm, hogy segítesz, de erről nem szeretnék beszélni... Szörnyetegnek tartanak amiért azt tettem, amit. Nem kíváncsiak rá, hidd el... A legjobb lesz, ha...
-Nem, Léna, az öngyilkosság nem megoldás! Azt amit tettél azt pedig csak is a barátaidnak köszönheted! Ha ők nincsenek, te sem vagy bajban!-Megint elszólta magát. De ezt most hogy magyarázza meg?
-Honnan tudsz te ezekről?
-Öhm, az előbb mondtad, hogy a barátok miatt van... Különben honnan tudnám? Az öngyilkosségot pedig nem volt nehéz kitalálni...
-Igen? Hát, lehet, sajnálom, azt sem tudom, hol vagyok és hogy mennyi lehet az idő, hogy hány napja vagyok távol, semmit. Összezavarodtam, én... Én nem...
-Léna, figyelj! Most hazaviszlek, és mindent mmegbeszélsz a férjeddel, talán a szüleiddel is, ha már ott vannak.-Ott vannak. Tudja. De most már nem mondja, mert lebuktatja magát. Gondolta.
-Jól van, de nem lehet, hogy holnap megyünk, ma pedig hozzád megyünk? Kipihenve jobb lenne...
-Öhm, nem tartom jó ötletnek... Nagyon kicsi lakásban élek, nem tudsz hol aludni... Különben is,már így s halálra aggódja magát To... a férjed.-Csak ne mondja ki, hogy Tom, mert azt biztosan nem emlíette még, hogy így hívják a férjét...
-Rendben, igazad van... Szerinted akkor nem az én hibám? Mármint nem ismered a történéseket pontosan,-de igen!-viszont tudod, hogy rávettek... Persze, én árultam el apám bankjának a pinkódját, de nem én tettem a többit... Ahh szörnyű vagyok...
-Nem vagy, csak befolyásolható és naív... Gyere, jobb lesz, ha most hazamegyünk.
-Köszönöm.
-Semmiség, ha jól tudom, csak pár utcára laksz.
-Valóban? Hát, sötétben nem ismerem ezt a helyet... De nem azt, hanem, hogy felnyitottam a szemem.
-Hát, ez a dolgom. Mármint...  Az ember dolga, hogy segítsen a másikon. Főleg, ha régi iskolatársak, nem gondolod?
-Nem tudom, nagyon más vagy, mint a többiek. Olyan meggyőző vagy és jóságos, mint egy földre szállt angyal.
-Hát, van benne igazság...-mosolygott, majd elindultak hazafelé...

                                   

 

 Réges rég...

Biztosan szeretnéd hallani?- kérdezi, majd mélyen belenéz a nagy, kék szemébe lányának.
-Igen, nagyon! Semmire sem vágyom jobban- majd az anyja remegő kezére teszi az övét.
-Rendben, akkor elmondom... Volt olyan, amikor ezen a Földön ezüst angyalok vigyázták az emberiséget, és ha úgy látták jónak, bántották is őket. Nem voltak rosszak, de jók sem. Emberiek voltak. Olyanok, mint az emberek, akik a Földet lakják, mégis teljesen mások... Ők azért születtek, hogy őket segítsék életükben és terelgessék az útjukat egészen a halálig. Szerettek és gyűlöltek, mint ők, de mégis mások voltak. Egyik részük a Mennyországban, míg a többiek a Pokolban éltek, ami attól függött, hogy melyik birodalomhoz tartoztak. Az egyik ilyen birodalom vezérét Victoriának, a másikat pedig Michaelnek hívtak. Mind a ketten fantasztikus vezetők voltak, Victoria fönn a Mennyben, Michael pedig a Pokolban. Nem találkoztak olyan sokszor, hisz egy egész birodalom a kezükben volt. Mégis, mikor alkalomadtán megtehették, hogy kicsit magukkal foglalkozzanak, sokat beszélgettek én nevettek együtt. Szép lassan a barátságukból szerelem lett, a szerelemből pedig imádat és kötődés. Együtt voltak teljesek, csak egymással látták értelmét az életnek. Viszont ahogy teltek múltak az évek, a lányban kétségek merültek fel. Michael más volt, mint a többi angyal, gonosz volt és hazug, túl gonosz Victoriához. Egy nap, amikor már nem bírta tovább elviselni Michaelt, elmondta neki, hogy érez és hogy szeretné, hogy változtasson a dolgain. Michael viszont haraggal és gorombasággal viszonozta a lány őszinteségét, mindennek elmondta, amiért arra kéri, hogy saját magát változtassa meg. Ekkor eldőlt, ezúttal véglegesen. Victoria elhagyta szerelmét, hamarosan pedig újabb boldogságra talált személyében, aki teljesen más volt, mint Michael. Kedves volt, megértő és jóságos, pont, mint Victoria. Valami mégis más volt, mint addig. Hiszen a lány még mindig Michaelt szerette. Hiába volt gonosz, hiába volt olyan, amilyen, kiszeretni nem tudott belőle. Egy agy nap viszont a dühös, csalódott férfi megtudta, hogy Victoria mással találta meg a boldogságot és Égtelen haragra gerjedt. Leszállt a Földre és megölte halandó védelmezettjét mint a 7-szer, majd...
-Várj!- szól közbe a gyermek, hirtelen felpillantva édesanyjára. De ő csak elmosolyodott.
-Az angyalokat csak úgy lehet eltávolítani az élők sorai közül, ha védelmezettjét ölöd meg, majd ő is halandóvá lesz. Azután vele kell mind a hét életében végezned,...
-Anya, én ezt nem értem!- szólal fel megint.- Mi az, hogy hét élet?
-Drágám, az ember hét évet él a Földön, a lelke mindig újjászületik egy másik testben. Az angyalok viszont kétszer annyit, hét év után viszont ők is emberek lesznek, és még ugyanennyit a Földön töltenek, mit sem tudja korábbi múltjukról. Életüket viszont csak akkor vesztik el, mikor védelmezettjük is elhalálozik. Ők összetartoznak, nagyon szorosan. Érted már?
-Igen, anya. Kérlek, folytasd!- mondja a lány nagy, érdeklődő szemekkel. Az anya elneveti magát, majd újra rákezd.
-Tehát miután mind a hét életét elvette, emberként is végzett vele, így örökre elvéve Victoriától, amivel összetörte a szívét. Akkor viszont valami megváltozott. Victoria meggyűlölte Michaelt és megesküdött, hogy soha sem bocsájtja meg neki ezt a tettét. Hogy ne legyen több konfliktus köztük, megegyeztek, hogy elválasztják hatalmukat. Victoria kapott mindent, ami jó és szép, Michael pedig a sötétet és a rosszat. Mind a ketten önmaguk lehettek ezáltal, egymás hatalmába és uralmába pedig nem szólhattak, nem is lettek volna rá képesek. Azután viszont nem léteztek többé ezüst angyalok. Őket az őrangyalok és a sötét angyalok váltották fel Victoria és Michael uralkodásával. A Menny és a Pokol így örök ellenséggé vált, az embereknek többé nem egy, hanem két angyaluk volt, egy őrük, aki óvja és segíti őket és egy sötét angyaluk, aki bántja és üldözi őket. Persze ők ezekről semmit sem tudtak, élték tovább az életüket, ahogyan azelőtt tették. A szerelemnek tehát vége lett... Victoria megváltoztatta a nevét Angelára, birodalmában pedig elrendelte, hogy a születendő gyermekeknek csakis "A" betűvel kezdődő nevet adjanak, hisz ahogyan az az abc első betűje, úgy ők is az első helyen vannak az angyaltársadalomban. Michael ezzel ellentétben Záred lett, birodalmában pedig csakis "Z" betűs nevek voltak, mint az abc legutolsó tagjának képviselői. Itt kezdődik a mi történetünk...